O'Farrell 1971. július1-én lépett hivatalba. Hivatalosan ekkor kezdődött a Manchester United "post Busby" korszaka. Annak ellenére, hogy első két hazai mérkőzését a tavaszi, Newcastle elleni szurkolói botrány miatt semleges pályán játszotta, remek sorozattal indított. Újévkor a Manchester United vezette a bajnoki táblázatot, mindössze az Evertontól és a Leedstől szenvedtek vereséget.

Busby joggal gondolhatta, a látványos támadó játékra esküdő írben megtalálta méltó útódát. O'Farrell keze alatt Best is megemberelte magát, 14 gólt vágott az őszi szezonban. A tékozló fiút újra Európa legjobbjai között emlegették, a France Football hagyományos aranylabda-szavazásán harmadik lett Johan Cruyff és Sandro Mazzola mögött, megelőzve például Netzert és Beckenbauert is.Ám mintha az újesztendő új Unitedet hozott volna, hírtelen minden rosszra fordult. A csapat hét mérkőzést veszített el zsinórban, a decemberi döntetleneket januárban és februárban már vereségek követték. A MU december 11. és március 8. között egyetlen bajnoki találkozóját sem tudta megnyerni.

Akárcsak 1970-ben és 1971-ben a vörös ördögök 1972-ben is a nyolcadik helyen zártak a ligában. Ám micsoda különbség: 1970 karácsonyán a 16. egy évvel később pedig az első helyen álltak. A következő idény első felében az United ott folytatta, ahol a tavasszal abbahagyta. Vergődött. Szeptember 23-án, a tizedik fordulóban tudott először nyerni. Nem meglepő, hogy megint kiesőjelöltek között voltak, holott a vezetőség időközben folyamatosan erősítette a gárdát. Martin Buchan, Ian Storey.Moora, majd Ted MacDougall és Wyn Davies szerződtetése sem oldotta meg a problémákat, pedig négyükre fél millió fontot szánt Busby. December 16.-án a londoni Selhurst Parkban a MU 5-0-ra kikapott a Crystal Palacetól. Négy nappal később Frank O'Farrell megkapta a felmondólevelét. Busby sokáig gondolkodott, ki lehet a legjobb jelölt, hiszen nem akart megint hónapok múlva váltani. Több skót is játékosa volt, logikus döntésnek tűnt egykori jobbfedezete Tommy Docherty választása. Az 1928-as születésű hajdani válogatott játékos az 1958-59-es idényben a skót válogatottban játszott Busby keze alatt, onnan datálódik ismeretségük. "Doc" a Preston North Endben, majd az Arsenalban futballozott, később a Chelseahez került, ahol még játékos-menedzser is volt. Később még megfordult a Rotherham Unitednél, a QPR-nél, az Aston Villánál, dirigálta az FC Portót, majd rövid ideig a skót válogatottat is. Éppen a skót FA-től kellett kivásárolnia őt a Manchester Uitednek.

Bár az akkor éppen Leeds United elleni döntetlennel jól indult Docherty manchesteri pályafutása, az edző pontosan látta, meg kell erősíteni a keretét, mert katasztrófa fenyeget. George Best úri kedve szerint éppen nem játszott abban a félévben, Bobby Charlton is legnagyobb sajnálatára sokat volt sérült, és Denis Law is jócskán túl volt a pályafutása csúcspontján. Utóbbi kettő az utolsó szezonját töltötte a klubnál, Besty pedig egyszerűen megsértődött. Kevés embert szeretet kitartóan és érdek nélkül az életben, Frank O'Farrell ezen kevesek egyike volt. Amikor Busby bejelentette az ír tréner menesztését, Best is lépett: közölte, hogy visszavonul a futballtól, összecsomagolt, s kimasírozott az Old Traffordról. A fentiek hatására Doc kinyitotta a csekkfüzetet, s bevásárolt. Skótjaiban bízott elsősorban, így került George Graham, Lou Macari és Alex Forsyth is a csapathoz. Mindezek ellenére az őrségváltás nem járt áldozatok nélkül. 1973 tavaszán a 18. helyen végzett a legénység az első vonalban, de hála a nyolcmeccses veretlenségi sorozatnak, legalább nem estek ki. Egy évvel később, 1974 májusában viszont igen. Harminchét esztendő után a Manchester United visszacsúszott a második vonalba. Bár az utolsó hat meccsén nem kapott ki a csapat mégis mindig a kiesőhelyek környékén állt, állandó veszélyben. Karácsonykor még Alex Stepney volt a házi gólkirály - igaz holtversenyben -, tizenegyesből szerzett két gólt.

Még az sem segített, hogy októberben Best visszatért. Az edzésekről ugyan el-elmaradott, de játszani akart. A Plymouth elleni meccs előtt épp a kezdésre esett be, előtte napokig nem látták. Docherty nem engedte játszani. "Ha még ilyen pocsék csapatba sem férek be, mint a mostani United, itt az ideje, hogy abbahagyjam a futballt." Ez a mondat jelentette a végső búcsút. A MU viszont a szezon utolsó hazai bajnokiján, a szezon utolsó szombatján kapott még egy esélyt. Ám a bent maradáshoz, le kellett volna győznie a Manchester Cityt az Old Traffordon. A meccs előtt a két, egymásért amúgy nem túlságosan rajongó tábor köszöntötte az utolsó bajnoki mérkőzését játszó Denis Law, aki erre a napra megkapta a "kékek" csapatkapitányi karszalagját. A hektikus, de nem túl magas színvonalú meccs 0-0-ra állt, egészen a 82. percig. Amikor a City két angol válogatott sztárja, Colin Bell és Francis Lee remek helyzetet teremtett az ünnepeltnek, aki habozás nélkül Stepney kapujába sarkazott. Ez volt Denis Law utolsó labdaérintése ligamérkőzésen. Mert a kiesést jelentő gól után a nézők a pályára tódultak, s mire a rendezők megtakarították a pályát a Király helyére Hanson állt be. Ám a maradék nyolc percet sem tudták végigjátszani, a nézők újra elözönlötték a pályát, s felgyújtották a Stretford End nevű tribünrészt. Devid Smith - ezzel a mérkőzéssel zárta pályafutását - idő előtt lefújta a meccset. Ennek ellenére a találkozó sorsa már a Football League döntése előtt sem lehetett kérdéses: maradt a pályán elért 1-0 amivel a United kiesett az élvonalból. A kiesés nagy bánatot szült a szurkolókban, Busby és a vezérkar látta, hogy Docherty a körülményekhez képest jól teszi a dolgát. Így "Doc" irányította a csapatot a második vonalban is. Nem fogják elhinni: a korábbi éveknél nagyobb létszámú közönség előtt.. A Man United hívei ugyanis így fejezték ki a szimpátiájukat. A kiesés évében 42721 volt az átlag-nézőszám, egy évvel később a második vonalban pedig 48388-ra nőtt.

A MU gond nélkül jutott vissza az élvonalba. Már szeptember végére öt pontos előnyt szerzett, amit aztán nem engedett ki a kezéből. A rivális Sunderland elleni találkozót például hatvanezer néző látta az Old Traffordon - ennél magasabb nézőszám még az élvonalban sem volt abban az évben egyszer sem. Docherty új csapatot épített, teljes generációváltást hajtott végre. A kapus Alex Stepneyn kívül a BEK-győztes gárda egyetlen tagja sem viselte már a MU mezét, holott még nem egészen hét évvel járunk csak az 1968-as finálé után! Immár Alex Forsyth, Brian Greenhoff, Stewart Houston és Martin Buchan alkotta a védelmet, Sammy Mcllory vezényelte a középpályát, Steve Coppell és Gordon Hill személyében tehetséges szélsők támadtak, és Gerry Daly, Lou Macari és Stuart Pearson termelte a gólokat. Nem volt egyedi példa a Unitedé akkoriban, de alig akadt angol játékos a csapatban. Docherty elsősorban a skótokban bízott, de vett íreket, északíreket is, rájuk építette a gárdáját. Remekül dolgozott, s amikor 1975 nyarán feljutott a csapata, mindenki egyetértett abban, hogy aligha lesznek kiesési gondjaik. Azt azonban kevesen hitték volna, hogy a MU a harmadik lesz a bajnokságban és bejut az FA-kupa döntőjébe. Pedig megtörtént. Sőt három meccsel a bajnokság vége előtt még a bajnoki címre is volt esélye. Végül a Liverpool s nem kis meglepetésre a QPR végzett az első két helyen, de legalább annyi dicséret jutott a vörös ördögöknek is. A fenti után bármilyen furcsa is, Docherty csalódottan zárta az idényt. Azt gondolta ugyanis, hogy az FA-kupa döntőjében a csapata könnyedén legyőzi a másodosztályú Southamptont. Nem így történt s négy éven belül kétszer is a másodosztályú csapat nyerte meg a világ legtekintélyesebb országos kupasorozatát.

Egy évvel később a MU újra visszatért a Wembleybe. Amúgy nem zártak valami fényes szezont. Tavaszra visszaeső gárda a hatodik lett a bajnokságban, a negyeddöntőig jutott a ligakupában, s a későbbi győztes Juventus ellen kiesett az UEFA kupából. Az FA-kupa hozta a legtöbb örömöt. Amíg egy évvel korábban esélyesek voltak, most a Liverpool volt a favorit mégis nyertek, pedig a szurkolók is féltették a csapatot. Ugyanarra a triplázásra készültek, amelyet 1999-ben a Manchester United véghezvitt, s ehhez "csak" az FA kupa hiányzott. Kiegyenlített első félidő után a folytatásban kissé rákapcsoltak a csapatok: hat perc alatt lezajlott minden. Az 50. percben Stuart Pearson vezetést szerzett, majd két perc múlva Jimmy Case egyenlített. De Jimmy Greenhott az 55. percben eldöntötte a meccset. A szurkolókat nem érdekelte, hogy az első gólnál Clemence elemi hibát vétett, majd a második gólnál meg az ifjabb Greenhoff fivérnek (a bátyjam Brian is játszott) piszok nagy szerencséje volt, egyszerűen bepattant a róla a labda Macari lövése után. A szurkolókat egy érdekelte: a Man United 1963 után újra, története során immár negyedszer megnyerte az FA kupát. Tom Docherty vezetésével újra győzni tudott a csapat, 1968, a BEK győzelem óta ez volt az első igazi sikere, miközben megjárta a másodosztályt is.

Ám felhőtlen boldogsága alig hat hétig tartott, kitört a botrány: Július 4.-én, tíz nappal az után, hogy Tommy bejelentette, elhagyja Agnes nevű feleségét és négy gyermekét, mert összeköltözik Mary Brown-nal, a csapat gyúrója, Laurie Brown feleségével, az elnökség felbontotta a szerződését, s eltávolította a klubtól. Docherty a nyilvánosság elé állt és azt mondta, hogy nem egyszerű érzelmi fellángolásról van szó, már három éve szeretik egymást választottjával. Őszinteségével szerette volna megelőzni a bulvársajtót. Nem sikerült, az elkövetkező napokban minden lap ezzel volt tele. Louis Edward, a klub elnöke július 3-án még azt mondta, hogy elképzelhetetlen Docherty távozása, egy nappal később már maga jelentette be, az edzőnek a "klub erkölcsi kódexének felrúgásáért" távoznia kell. A MU vezérkarát akkoriban szoros kapcsolatok fűzték a katolicizmushoz, nehezen volt ez után elképzelhető, hogy a menedzser megtarthatja posztját. Ugyanakkor a pletykák szerint a vezetőség tagjainak feleségei törtek lándzsát Docherty feje felett.

A 49 éves "Doc" nem könyörgött, nem tiltakozott, s nem magyarázkodott. Mindössze annyit mondott: "Azért büntettek, mert szerelmes lettem. Kirúgásomnak semmi köze sincs az eredményeimhez, futballszakmai tudásomhoz." Aztán összecsomagolt, s átvette a Derby County irányítását. Dave Sexton lett az utód az Old Traffordon. Kettejükben nem sok közös vonás volt azon kívül, hogy a korábbiakban már mindketten dolgoztak a Chelseanél, s hogy mindketten dirigálták a Manchester Unitedet. Docherty hangos volt és akaratos, de mindig tudta mit akar. Sexton csöndes, nyugodt, de nem igazán tudta motiválni a játékosait. Magába forduló, zárkózott ember volt. Négy évet töltött az Old Traffordon, ez alatt mindössze két említésre méltó eredményt ért el: 1979-ben bejutott az FA-kupa döntőjébe, majd egy évvel később a második helyen végzett a bajnokságban. Ugyanakkor nem töltötte unalmasan az itt eltöltött közel ötven hónapot! 1977 szeptemberében például a francia Saint-Étienne-nel játszottak a vörös ördögök. A Meccs maga nem sok szót érdemel (1-1), az már annál inkább, hogy a több mint fél órás késéssel lehetett elkezdeni a meccset, mert az angolok összeverekedtek a franciákkal. Az UEFA a vendégeket találta "harcosabbnak" ezért azonnali hatállyal kizárták őket a kupából. A vezetők tiltakoztak, hogy a franciák provokálták őket, meg a rendezők nem választották el a szurkolókat sem. Az UEFA visszakozott, és a visszavágót 300 km-re kellett lejátszani az Old Traffordról. London nem volt hajlandó fogadni a MU híveit, Plymouth igen. Ott nyert végül is a United 2-0-ra. Aztán a következő fordulóban a Portó 4-0-ra megverte őket. A visszavágón hiába vezetett a MU 3-1-ra, majd 4-1-re is, kiesett. A Sexton-korszak legizgalmasabb kilencven perce kétségtelenül az 1979-es FA-kupa döntője volt.

Az Arsenal hamar vezetést szerzett, miután Liam Bradyt egyszerűen nem tudták feltartóztatni az United játékosai. Szűk öt perccel a meccs vége előtt 2-0ra vezettek az ágyúsok. Ám a MU feltámadt poraiból, előbb Gordon McQueen szépített, majd Sammy Mcllorry egyenlített. Már csak két perc volt hátra, Liam Brady kétségbeesetten nézett ki Terry Niellre, a menedzserre. "Amikor kiegyenlítettek, szinte összetörtem. Már a térdeimen jártam, annyira fáradt voltam. Az összes cserelehetőségünket kimerítettük. Nem volt más választásom, megpróbáltam még egyszer nekilódulni"- mondta Brady utóbb. Mérnöki labdával Rix elé ívelte a labdát, aki középre adott, s az érkező Alan Sunderland összetörte a MU álmait. Másnap az írták az újságok, hogy 1953 óta nem volt ilyen drámai döntő.Sexton keze alatt 1980-ban még második lett a csapat, aztán a következő idényben visszaesett. Bár utolsó hét mérkőzését megnyerte, csak nyolcadik lett a bajnokságban a United. Matt Busby és az elnökség szerint Sexton nem tudott jól gazdálkodni a játékos kerettel, a klub rengeteg pénz ölt bele, de mégsem sikerült nagy sikereket elérni.

Az új idényben már "Big Ron", azaz Ron Atkinson dirigálta a csapatot. Kinevezése némi meglepetést keltett, 1937, Scott Duncan menesztése óta ő volt az első, nem katolikus vallású edző a gárda élén. Öt teljes idényt töltött a Manchester Unitedet dirigálva, felemás mérleggel. A vörös ördögök ugyan kétszer is megnyerték az FA-kupát, de sem nemzetközi porondon, sem a hazai bajnokságban nem tudott hasonló kaliberű eredményt elérni, holott a szurkolókat és vezetőket ez utóbbi érdekelte leginkább. Big Ron a West Bromwich Albion együtteséből került az Old Traffordra. Magával hozta segítőjét, Mick Brownt, s átcsábította a két legjobb játékosát, az akkor már válogatott Bryan Robsont, valamint Remi Mosest. Kettejükért összesen 2.4 millió fontot fizetett a MU, s már ez jelzi a 80-as évek elejére teljesen megváltoztak a léptékek. A sor folytatódott, ebben a periódusban került Manchesterbe Frank Stapleton (1.1 millió font), Alan Brazil (700 ezer), Gordon Strachan (600 ezer), Peter Davenport (575 ezer), John Gidman (400 ezer), Colin Gibson (275 ezer), Chris Turner (275 ezer), Terry Gibson (300 ezer), John Sivekaek (250 ezer) és Jesper Olsen (350 ezer ) is. Ám a fenti névsorból a fele sem érte meg a vételárát. Igaz, hogy a viszonylag szerény eredményekhez hozzájárult a kulcsjátékosok elsősorban Bryan Robson gyakori sérülése. Atkinson két sikerére volt büszke: az 1983 és 1985-ös FA-kupa győzelemre. Az elsőt két "részletben" nyerte meg a csapat, A Brighton and Hove Albion elleni mérkőzés ugyanis120 perces csata után 2-2-re állt. Az esélytelenebbnek hitt sirályok a hosszabbításban nagy esélyt kaptak: Gordon Smith már csak Gary Bailyvel állt szemben a kapu előtt, a kapus azonban bravúrral hárított.

Alighanem ez volt a "kupagyőztes" momentum, mert öt nappal később, az ismétlést már gond nélkül 4-0-ra nyerte a United. Amilyen sima volt az ismétlés, olyan érdekes, hogy mennyi rekordot tartogatott: A Wembleyben lejátszott kupadöntők közül ez volt a legnagyobb arányú győzelem. Az egyik gólt Norman Whiteside szerezte, aki így az első olyan futballista lett aki ugyanabban az évben az FA-kupa, és a ligakupa döntőjében kapuba talált! Nem utolsósorban Sir Matt Busby 74. születésnapján nyerte meg a csapat az ötödször az FA-kupát. A játékosok eufóriában ünnepelték a sikert, a mindig udvarias Bryan Robson még a protokoll szabályit is felrúgta. Amikor felvezette a csapatot a 39 lépcsőfokon a kupáig, egy szurkoló a fejére tett egy sapkát, mait elfelejtet levenni. Ebben vette át a kenti hercegnőtől a serleget. Két évvel később a MU újra elnyerte a trófeát, ezúttal az idény meglepetéscsapatát, az Evertont gyűrték le. Ahogy 1977-ben a Beatles-város "vöröseit", most a "kékeket" ütötte el a Manchester a triplázás lehetőségétől. Howard Kendall csapata óriási fölénnyel megnyerte a bajnokságot, a bécsi Rapid ellenében megnyerte a KEK-et, és be akarta gyűjteni az FA-kupát is. A mérkőzés 78 percig mindössze annyi izgalmat hozott, hogy Peter Willis - a játékvezető -, egy durhami nyugalmazott rendőrfelügyelő kiállította a United védőjét, Kevin Morant. Történelmi tett volt: korábban a több mint száz éves kupában soha senkit nem állítottak még ki! Ráadásul buta döntés volt, mert maga a sértett, Peter Reid, valamint a menedzser Kendall is elismerte: jogtalan volt a kiállítás. A kupadöntő protokollja szerint, nem is mehetett fel átvenni a kupát, és az érmét is csak hetekkel később kapta meg!

Merthogy a Manchester tíz emberrel is nyerni tudott. A hosszabbításban, a döntő 110. percében Norman Whiteside ügyes, csavart lövéssel legyőzte Neville Southallt, s elhódította a serleget. Örültek az Old Traffordon a sikernek, de számon kérték Big Ronon a bajnoki és nemzetközi szereplést. Európában nem volt szerencséjük a manchesterieknek. Előbb a Valencia búcsúztatta a csapatot az UEFA első fordulójában (1982-83), majd a Juventus állította mag őket a KEK elődöntőjében (1983-84) a Barcelonát még kiejtő együttest. A következő évadban ismét az UEFA kupában rajtolt a klub, és kétszer is eljött Magyarországra. Az első fordulóban a Verebes-féle Rába ellen még továbblépett (3-0, 2-2), majd a PSV és Dundee United után az első tavaszi fordulóban a Videotont kapta ellenfélül. Kovács Ferenc egészen a döntőig menetelő piros-kékjei 1-0-ra kaptak ki az Old Traffordon, s ezt a hátrányt ledolgozták a Sóstói stadionban. A hosszabbításban nem esett gól, a továbbjutás büntetőkkel dőlt el. Talán ez a kiesés sem bántotta annyira Atkinsont, mint egy évvel később a bajnoki negyedik helyezés. A MU ugyanis pazarul kezdte az idényt. Első 15 fordulóban veretlen és tíz pontos előnnyel vezette a tabellát. Ám a folytatásban a sztárok sorra dőltek ki. Bryan Robson például három hónapig volt sérült, majd a szezon utolsó mérkőzéseit vállproblémái miatt rögzítőkötéssel szenvedte végig. Nagy csalódás volt a negyedik hely. Pedig a tavasz végére mér csak a bajnokságra kellett koncentrálni, mert a West Ham a ligakupából, a Liverpool pedig az FA-kupából verte ki a vörös ördögöket. Április végén a két hazai vereség jelentette a mélypontot, ekkor már a szurkolók Big Ron menesztését követelték. A vezetőség még szűk fél évet várt vele, s csak azután küldte el Atkinsont, hogy vele a Manchester United katasztrofálisan kezdte a következő idényt is.